'A belbéke és belrend helyreállításának folytatása és legközelebbi teendője gyanánt Mátyás a Felvidéken még mindig garázdálkodó csehek megfékezését tekintette. Itt már sem a jó, sem a kemény szó nem sokat használt, s így nyomban fegyveres kézzel kellett közbevágni.

Mint már fentebb említettük, Giskra csakhamar megbánta tettét, hogy Strassnitzon Mátyásnak hűséget esküdött, mert látván a fiatal király tetterejét, attól tartott, hogy a Felvidéken bitorolt remek szép birtokait hamarosan elveszíthetné. Ebben az időben ugyanis már ismét Zemplén, Sáros, Szepes, Gömör, Zólyom, Liptó, Árva, Trencsén és Túrócz megyék legnagyobb része őt uralta, ahol Kassára, Sóvárra, Szécsre, Zólyomra és Besztercebányára, mint kiválóan megerődített helyekre támaszkodott, amelyekhez utóbbi időben még két újonnan épített erősség, a borsodmegyei Galgóc és Vadna járult. Katonái, akik egymást „bratrik“-nak (testvérkéknek, Brüderrotten, fratres, slavice brati), nevezték, úgy mint eddig, most is rablásból éltek, az egész Felvidéket kényük-kedvük szerint pusztították, sőt utóbbi időben már Pest környékére is ellátogattak, úgy, hogy rablócsapatjaikat és az általuk felperzselt helységek füstjét Budáról egészen jól lehetett látni.

E miatt Mátyás március 27-én és 29-én kelt leveleiben panaszt tesz Podiebrad előtt Giskra és rabló hadai ellen s egyszersmind felszólítja, hogy az ellenük megindítandó háború céljaira, általa megtérítendő költségek mellett, 500 cseh zsoldos lovast fogadjon fel egy arra alkalmas kapitány vezetése alatt.

Még mielőtt ez a had megérkezett volna, Mátyás megtudta, hogy Giskra épp Lengyelországban van, hogy Kázmér királyt a magyar trón elfoglalására unszolja, de az a német lovagrenddel háborúban állván, ezúttal minden újabb bonyodalom felidézésétől tartózkodott.

Mátyás Giskra távollétét felhasználandó, a cseh zsoldosok megérkeztét meg nem várva, Rozgonyi Sebestyén főlovászmestert Felső-Magyarország kapitányává kinevezvén, megfelelő sereg gyűjtésével bízta meg és azt április 11-én útnak indította a cseh rablók ellen. Egyúttal a felföldi városokhoz is felhívást intézett, hogy az említett kapitányt egész erejükkel támogassák.*

Rozgonyi Egerben Héderváry László püspök bandériumával egyesülve, mindenekelőtt Vadna megvívását tűzte ki célul. A még teljesen el nem készült erősség körülzárását az egri püspök vállalta magára, míg Rozgonyi a vár alatt tanyázó cseh csapatot támadta meg. Ennek parancsnoka, Valgata, rövid ellenállás után a túlerővel szemben felvett küzdelmet feladni kénytelen és csakhamar a vár védő falai mögé húzódik vissza. Itt azonban hamar az a meggyőződés vesz rajta erőt, hogy az új, még teljesen el nem készült várfalak hosszabb időre biztos menedéket nem nyujtanak neki, miért is a parancsnoksága alatt álló csapatokkal újból kitör a várból és nem kis veszteséggel keresztülvágja magát a magyar körülzáró seregen s Galgóc alá húzódva, az ott tanyázó Komorovszkyval egyesül. A csak csekélyszámú védőrség által megszállva maradt Vadnát Héderváry László három órai szívós küzdelem után beveszi s azután a csehek közül hetet összevagdaltat, a többieket pedig foglyul ejti.

Ezek után a két magyar vezér Galgóc felé vette irányát, de a csehek a még szintén teljesen el nem készült vár falaiban nem bízva, nem várják meg a magyarok odaérkezését, hanem a Rima völgyén fölfelé Szécs felé vonultak. Itt Héderváry 700 főnyi lovasból álló elővédével április 24-én elérvén őket, nyomban rohamot intéz ellenük, mialatt Rozgonyi is megérkezik lovasságból és gyalogságból álló főcsapatával s azt több csoportba osztva, az ellenség oldalába irányítja. A siker teljes volt. A csehek egy része felkoncoltatott, 250 – köztük Valgata is – fogságba került, a megfutamodottak legnagyobb részét a rablásaik miatt felbőszült nép verte agyon és csak kevésnek sikerült Komorovszky vezetése alatt megmenekülnie.

Ez a fényes siker oly buzdítólag hatott az egész környékbeli lakosságra, hogy május 19-én 5000 kereszttel ellátott fegyveres paraszt csatlakozott Rozgonyi és Héderváry csapataihoz. Majd nemsokára Magyar Balázs is hozott oda egy nagyobbára borsodi és abaujvári pórokból alakult királyi csapatot, amikor is a három vezér, nehogy az ellenségnek idő engedtessék hadainak összegyűjtésére, haladék nélkül megindult Kassa felé, s itt a várostól délnyugatra elfolyó Miszla völgyében újonnan épített Mislyét (alighanem a későbbi Miszlókát) fogták ostrom alá. Ez az erősség mindjárt az első rohamra megadja magát, amelynek 400 főből álló védőrsége irgalom nélkül felkoncoltatott.

Ezek után Gálszécsre s ennek megvétele után Sáros Patakra indult a magyar sereg, ahol Telefúz és Axamit parancsnoksága alatt 2000 gyalogos és 500 lovas tanyázott. A két sereg a várostól északkeletre fekvő Ardó és Botkő között a Bodrog mentén ütközött össze. A csehek egy ideig szívósan tartják magukat, de aztán a túlerő által elnyomatva, ellenállásuk végkép megtöretik. 600 cseh, köztük Axamit holtteste fedte a csatateret, 200 pedig fogságba került, akiket Rozgonyi Valgatával együtt Budára küldött a királyhoz.*  A cseh sereg töbi része elszéledt, de a föld népe által nagyobbrészt felkoncoltatott; csak Telefúznak sikerült 200 gyalogossal és 14 lovassal megmenekülnie, útját Sáros felé vevén. Az egri püspök ide is követte őt, útközben Jászó megszállására is adván parancsot. Az itteni várnagy, Uderszky, látva, hogy itt nem tarthatja magát, a berzevicei várba vonult vissza, mire Jászó másnap megadta magát. Ugyanezt tette nemsokára Sáros is, mire a magyar sereg Berzevice alá vonult, amelyet útközben Uderszky már szintén elhagyott volt. Ezt a várat Rozgonyi 400 forinton vette meg az ott visszamaradt csehektől, mely összegnek megtérítése ellenében az Berzeviczi Istvánnak adatott át, kit a király utóbb oda várnagynak nevezett ki.*

Ezzel a hadjárat 1458 augusztus közepe táján véget ért. Giskra látván, hogy Kázmér királyt a magyar ügyben döntő lépésre rábírni nem képes, kedvetlenül tért vissza a Felvidékre, ahol kapitányainak vereségéről tudomást szerezve, hajlandónak mutatkozott előbb fegyverszünet, majd Podiebrad közvetítése mellett állandó béke megkötésére is.*

Megjegyzések. Elmélkedések.

A magyarok által kivívott fentebbi fényes győzelmek a felvidéki csehek és Giskra uralmát ugyan még nem törték meg, de azért mégis nagy volt az erkölcsi hatásuk, mert általuk a király tekintélye lényegesen megerősödött. Azonkívül a Felvidék népe is látván, hogy királya komoly szándékot mutat, hogy a cseh uralomnak és garázdálkodásnak végre valahára vége vettessék, ő maga is önként és örömest tódult a felmentésükre küldött vezérek zászlói alá.

Ezúttal még alárendeltebb jelentőségű hadműveletekről lévén szó és másrészt mivel ugyanabban az időben az ország fővárosában is sorsdöntő események játszódtak le, a fiatal király nem tartotta szükségesnek, hogy személyesen álljon a csehek megfékezésére rendelt hadak élére. Ezt a munkát az e célra kirendelt illetve ezzel a feladattal megbízott alvezérek is dicséretre méltó buzgalommal és szerencsés kézzel végezték el. Persze jó lett volna, ha egy füst alatt mindjárt az egész Felvidék, tehát Zólyom–Besztercebánya környéke is megtisztíttatott volna az ott garázdálkodó bandáktól és ha a Lengyelországból visszatérő Giskrán is alaposan el lehetett volna verni a port, de egyelőre jóval kevesebbel is be kellett érni, mert közben sok más sürgős feladat várt megoldásra.

A hadműveletek és harcok valami különös megjegyzésre nem adnak alkalmat. A cseh várőrségek és csapatok, tekintve, hogy mindenütt számottevő kisebbségben voltak, ha a felkínált ütközetet egyáltalában elfogadták, elég jól tartották magukat, viszont a magyarok részén ki kell emelnünk, hogy csapatjaik nagy elszántsággal mentek neki még a váraknak is, holott lovassággal, gyengén felszerelt és felfegyverzett gyalogsággal, mely várvivó eszközök felett egyáltalában nem rendelkezett, várak és erősségek vívása elég nehéz és problématikus feladatnak minősíthető.

Hogy a magyar csapatok és a föld népe elkeseredésükben a kezük közé esett ellenséggel könyörtelen módon bánt el, azon nincs mit csodálkoznunk, mert hiszen a csehek is vérig kínozták, dúlták és fosztogatták azt a vidéket és annak lakosságát, ahova egyszer a lábukat betették. Vicem pro vice – szeget szeggel – volt tehát e hadműveletek alatt a magyar csapatok és lakosok szinte önmagától adódó és bizonyos tekintetben jóleső megnyugvást keltő jelmondata.'

Forrás: Bánlaky József: A Magyar Nemzet Hadtörténelme, Budapest, 1929

 

A lap tetejére

 

                                                    Írj!

 

 

 

konyv@hangyamate.hu

 

 

 

 

 

WebDesign: www.cassaauditor.hu