A Salgótarján környéki bányavidék

Az oldal tartalma:

• Az élve eltemetett viadukt (másodközlés)

• Száz éve: a palóc népszokások és a bányászat

• Bányászélet, ipari munkásság 1945 előtt

• Bányászhimnusz(ok)

Az élve eltemetett viadukt

Népszabadság • Tarnóczi László   • 2007. október 17.

A múlt heti hídmérnöki konferencián élénk érdeklődést váltottak ki az eltemetett somlyóbányai viadukt fotói és rajzai, amelyeket a Nógrád megye hídjait bemutató kötetben adtak közre. Nem csoda, hisz az idén felavatott köröshegyi völgyhíd átadásáig ez volt a legnagyobb ilyen hazai műtárgy. Helyenként harminc méter magasan, s hét ívével kétszáz méter hosszan szelt át egy völgyet a nógrádi szénmedencében. Kétszer akkora volt, mint a veszprémi.

Megdöbbentően precíz munkát végeztek 1911-12-ben a somlyóbányai viadukt építői, akik közt külföldi mesterek is lehettek. A kőszénbányák építésekor ugyanis több olasz mester is dolgozott Salgótarjánban és környékén. A Grünwald Gyula és Mitis István által tervezett, s a Nicholson Gépgyár által megépített hídra botrányok árnyéka nem vetült. Ma már ez is meghökkentő, miként az is, hogy ezt a hidat "élve eltemették". A Teréz-tárót ugyanis - ahová vezetett - 50 millió mázsa szén kitermelése után, 1929-ben bezárták. Ezt követően meddőhányóval töltötték fel a Teréz-táró felé vezető völgyet, így az ötvenes évekre gyakorlatilag eltűnt a híd is. Amit a föld nem takart el, arra az egyre vastagabb avarréteg terített takarót. Előbb csak a völgy lett egyre kisebb, majd a fák birtokba vették a híd közvetlen környékét is. Ma már csak egy nyiladék látszik: igaz, gyanúsan egyenes itt az erdei út.

A helytörténetírók azonban most joggal remélhetik, hogy nem csupán olvasmányt készítettek, de feladatot is adtak a munkájukkal. Például azt, hogy a somlyói viadukt egy darabját kiássák, és legalább turistalátványosságként a nagyközönség elé tárják az arra illetékesek.

Ürmössy Ákos, a Magyar Közút Kht. Nógrád megyei igazgatója hídmérnök munkatársaival kezdett hozzá a somlyóbányai völgyhíd vizsgálatához. Mint mondja, a pályaszerkezet a kutatás első eredményei szerint meglepően jó állapotban van, miként az általuk feltárt vasbeton tartószerkezet is. Irdatlan mennyiségű földet kellene azonban elhordani, hogy látványosságot produkáljanak. Viszont minden bizonynyal megérné a fáradságot, ha legalább egy ívet bemutatnának, járhatóvá tennék a pályatestet, és kerékpárútként hoznák rendbe a Zagyva-rakodó felé vezető bányavasúti nyomvonalat, amely a híd után a hegy gyomrában, egy ugyancsak meglévő, feltárható alagúton keresztül vezet.

A mérnökök Juhász Tibor salgótarjáni alpolgármesterrel a napokban megtekintették a helyszínt, s nyugtázták, hogy egyelőre annak kell utánajárniuk, ki is illetékes a területen bármit is csinálni. A látványos völgyhídi erdei séta- vagy kerékpárút kialakítása százmilliós költség, amire most pályázati forrást is keresnek.

A városban azonban épp most tehermentesítő utat és azon számos műtárgyat, egyebek közt három hidat épít a Betonút és a Hídépítő Zrt. konzorciuma. Ennek létesítményvezetője, Hapák Attila felajánlotta, gépekkel és emberekkel is segítik a munkálatokat. A Hídépítő Zrt. mérnökeként is úgy véli, ilyen ipari műemléket nem lehet a föld alatt hagyni, ezért segítenek a viadukt bemutatásában.

Vass Csaba, az első salgótarjáni polgármester nevét viselő Förster Kálmán Városvédő Egyesület elnöke azt mondja, ha kell, a saját kezükkel kaparják ki az eltemetett somlyói völgyhidat, amely előttük eddig sem volt ismeretlen. Csakhogy a feltárásában társakra csak most találnak. Az egyesület elnöke szerint Salgótarján bányavárosi, iparvárosi múltjának jelképe az eltemetett viadukt. Éppen olyan mostoha a sorsa, mint a tárnanyílásoknak, illetve az azokat a környékbeli településekkel és a gyárakkal összekötő szénszállítási útvonalnak, a valamikori kisvasútnak. Ez utóbbi sínjeit például Dunaújváros működésben tartására szedték fel az ötvenes-hatvanas években. A völgyhíd turisztikai célú rekonstrukciója Vass Csaba szerint a szociális gettóvá lett egykori bányatelepek, kolóniák rendbehozatala felé megteendő első lépés is egyben. Mint mondja, Salgótarján fiatal város, amely hamar eltemette a múltját. Ha kiássa, tán bizonyítja végre a nagykorúságát.

    Bányászzászló 1753-ból, Rozsnyó

A Palóc népszokások és a bányászat

"A palóc eddig jóformán alig látta életében a negyedik falu határát s legföljebb a közeleső város piacára járt be, vagy a bíróság székhelyére, de ma már ezen a vidéken is megindult a népvándorlás: Amerika felé. Olyan könnyen és oly hamarosan szánják rá magukat hazájuk elhagyására, mintha csak arról volna szó, hogy a szomszéd faluba tekintsenek át, egy kis beszélgetésre! Akik visszatérnek, bizony már nem igen öltik többé magukra a magyar népies viseletet: Amerika elszínteleníti azt az egy-két magyaros vonást is, amit a palóc-öltözék eddig megőrizett. 

A palóc föld jó poétája, Pósa Lajos is megénekli a népies viselet pusztulását: 

Hová lett falunknak áhitatos lelke?
Elfutta a szellő!
Úgy divatját múlta mint a gyöngyös párta
Vagy a rojtos kendő.
Kordovány csizmának a nyoma se látszik.
Felvégen, alvégen:
A csattos cipellő, a selyem topánka
Eltaposta régen.

Micsoda világ ez hogy már a falu is
Csak hívságnak áldoz!
Hűtlen lesz lassacskán a szántó-vető s
Ősi gúnyájához.
Tulipántos szűrnek hulló tulipántja,
Képe erkölcsének:
Hulló tulipánttal, mintha mindig egy-egy
Magyart temetnének.

A bányatelepek és vidékük elnemzetköziesednek. A rendőrbiztos beszélte nékünk, hogy az ő gyermekkorában Salgótarjánban még bocskorban jártak és seprőt kötöttek, ma a jól kereső bányásznép bizony úrimód jár; ezelőtt húsz évvel a faluban alig lakott 600 ember, ma pedig 14,000 a község lakóinak száma. Az őspolgárok kihaltak; a régi portákat fölaprózták s a parcellákon tucat munkásházak épültek. Kovács József, községi jegyző, már ezelőtt húsz esztendővel az ipartestület jegyzője volt, de még ő sem tud nékünk hírt adni arról, hogy a községben szűrszabó, vagy ilyesféle mesterember volna. Az egész Salgótarjánban már sehol egyetlen népies vonás. A kőszén bányászása éppen ott legvirágzóbb, ahol a palóc főtelepek vannak; a szélrózsa minden irányából összesereglett nép elszínteleníti a palóc néprajzi sajátságokat és elnyeli ezt az érdekes ősnépet. Az eddig érintetlen palócföldet vasút szeli át, a palóc is érintkezik más vidék népével, a sok gyár, a bánya s végül a kivándorlás hűtlenné teszi őket régi, eredeti életmódjukhoz, ruházatukhoz, lakásuk régi bútorához. A falvak néptelenednek, viszont a bányahelyek lakossága 100-200 százalékkal szaporodott az utolsó néhány év alatt; a bányákba a szomszédos falvakból kerékpáron karikázik be már a parasztlegény munkára. A tucat életmód ellepi már a palócság szigetét, is, persze csak néprajzi szempontokból, de nem magyarsága tekintetében. Mert itt nem olyan a helyzet, mint Erdélyben.

Erdélyben az oláhság eszi s olvasztja magába a magyar környezetet: a palócok azomban az ő idegen környezetüket alakítják át úgy, hogy ma már Csallóköztől Kassáig szép magyaros, palóc-sajátságokkal teli világot találunk. Arra még eddig nem volt eset, hogy palóc község eltótosodott volna, mégha tisztán más ajkú néppel érintkezett is. Jókai is nyilván e beolvasztó erő tudatában helyezte Az Új Földesúr című regényének színhelyét a Mátra vidékére, a magyarság beolvasztó erejét óhajtván példázni.

Nógrádban sok a magyaros tót, akik az ősi tót viseletből teljesen kivetkőztek és palóc módra ruházkodnak. Sok helyütt a tót nők a csizmás palóc viseletet követik. Igen érdemes megfigyelésre Balassagyarmatnak és vidékének elmagyarosodott tótsága: régi magyaros ruhában járnak azok! 

Tekintsünk csak kissé vissza, hogyan öltözködött e vidék magyarsága a múltban. Szeder Fábián említett leírása erre is megadja a választ. «A féjérszemélyek közt az aszszonyoknak ökölnyi nagyságú finom gyolcs kontyok vagyon, melly gyakorta csipkés és kivarrott; a leányok szintakkora sík aranyos pártát viselnek, mellyről, valamint a fiatalabbak kontyaikról, többféle színű egy rőfnyi galondok vagy pántlikák lógnak lefelé.ˇ Melly - kezkenyő nincs szokásban, a mellynek tisztesség okáért behozásán a lelki pásztorok igyekeznek. Ezen mezítelenségeket, midőn a Szentegyházba mennek, úgy rejtik el, hogy az idősebbek keszkenyővel, a fiatalok pedig finom fátyollal kötvén be fejeket, annak szegleteiből és végeiből, a melly takaró is kikerül. Ezen alkalmatossággal a leányok fél rőf szélességű és három-négy rőf hosszaságú hímes rojtos kendőt tesznek vállaikra. A garáliszson vagy hamis gyöngyön kívül fojtókát is viselnek nyakokon. Ez keskeny fekete bársony pántlika, és ezzel a hiúbbak, hogy pirosabbak legyenek, igen meg szokták nyakokat szorítani. A véneket kivévén, karon alól érő fodros ingben vagynak télen is minnyájan a templomban, és ha útra lepedőt takarónak vagy egyéb melegítő ruhát visznek is magokkal, azt az Isteniszolgálatkor hónok alatt tartják. A sárga vagy piroscsizmát sáros időben mind addig viszik hónok alatt, míglen ollyan helyre nem érnek, a hol azt minden kár nélkül felhúzhatják. Félingen (rövid ingen), pendelyen és ruhán (kötényen) kívül házkörül semmit se vesznek magokra. Azomban az aszszonyok konty nélkül soha se járnak. A szoknya a gazdagabbak egyedül ünnepi öltözete.» 

Hans Normann német utazó, 1830-ban, Ungarn cím alatt könyvet cselekedett, melyben leírja, hogy nálunk a földmíves nők alig viselnek egyebet egy szál ingnél s köténynél... E viseletben csodálatos szépen formált mellük látszik. Az egyébként sok ostobaságot összeíró német utazó följegyzését Szeder Fábián leírása is megerősíti, s ebből kitűnik, hogy a nők mezítelenül hagyott keblét a papok takartatták el."

Forrás: Malonyay Dezső: A magyar nép művészete

A lap tetejére

Bányászélet, ipari munkásság 1945 elŐtt

A munkások legrégibb foglalkozási csoportjainak éppúgy voltak ősi hiedelmei, irracionális képzetei, szentjei és keresztény kultuszai, mint a parasztságnak. Országszerte jegyeztek fel a néprajzi gyűjtők igaz történeteket, valójában hiedelemmondákat a bányatörpéről (Bergmanli, permónyik), a bányaszellemről vagy bányarémről, a varázsszóra dolgozó csákányról és lapátról, az ördög eszén túljáró bányászról . Ismertek a bányászbabonák (például asszony és pap nem léphet a bányába, mert szerencsétlenséget hoz), a szerencsétlenségre figyelmeztető előjelek és a bajt megelőző, elhárító cselekmények.

A magyar bányászok az 1940-es évek közepéig csoportosan mondtak imát leszállás előtt. Nyáron az akna szája előtti téren, a kereszt tövében imádkoztak, télen a névsorolvasást, műszakba jegyzést követően a felőr vagy hutman irodájában volt a közös ima. Bányászimák szövegei a Kárpát-medence minden részéből ismeretesek. Ezek forrása igen eltérő: részben ősi központokból, főként Selmecbányáról terjedtek el, részben lokális eredetűek és a helyi papság vagy a munkások szerzeményei. Az imák egy része Borbálához, a bányászok védőszentjéhez szólt, akinek kultuszát különösen a dunántúli bányászok ápolták hűségesen a 19–20. században. Dorogon oltára, szobra állt a Reimann-akna rendelőjében, Tokodon és Pécsett virágdíszes képe. Salgótarjánban, Tatabányán a bányászok 1910-ig megünnepelték Borbála napját.

Ezenkívül is számos ünnepük volt. Salgótarján bányászai az 1870–1880-as években Prokop napját (július 4.) ünnepelték erősen. Hitük szerint Prokop találta fel a bányászatot. Emlékére rendezték a lakomát: minden bányász fél kiló húst és egykilós cipót (prokopi cipó) kapott hozzá a vállalattól még az 1900-as évek elején is. Prokop napján és a farsangi mulatságon is fellépett a társulat fúvószenekara. Bányászünnep volt országszerte Szent István napja is (augusztus 20.). Borsodnádasdon és Ózd környékén ezen a napon a bányászok részére úgynevezett tábori misét tartottak. Egyenruhás bányászok vitték a templomtól a szupellátot. Salgótarján környékén a bányamester díszkarddal, a többiek bányászfokossal és mindnyájan egyenruhásan mentek a templomba. Ünnep volt a bányászzászló avatása is. A felvonuláson a zászlóanya vitte a zászlót. Őt kísérte két egyenruhás bányász és két bányatörpének öltöztetett kisfiú, kezükben bányaméccsel.

A budapesti munkásság legnagyobb ünnepe az 1870-es évektől a majális volt. Fúvószenekarral és dalárdával a menet élén vonultak ki családostól Zugligetbe, ahol a napot evéssel-ivással, játékkal töltötték. Május elsejét később sem tartották mozgalmi ünnepnek. Ózd környékén csak 1918-ban adtak először mozgalmi jelleget ennek a kivonulásnak.

A testületi összetartozás megnyilvánulása volt minden bányásztemetés. 1900 körül már a legtöbb bányánál létezett zenekar és volt díszes egyenruha. Társládatagok temetésén a fúvószenekar többször is eljátszotta a „Bányász kislány”-t, s a többi, zömmel német eredetű mélabús indulót.

A bányászok avatása hagyományosan az úgynevezett farbőrugrással történt. Ezt az avatási szertartást a bányamérnöki karokon is megtartották. Elsőéves hallgatóikat farbőrön ugratták át, melynek két végét tanárok tartották. A felföldi bányászvárosokban már a 15–16. században elterjedt a kuglizás szokása. 1848 és 1945 között ez a játék a legtöbb bányász- és gyári kolónián hozzátartozott a vasárnapi pihenéshez.

Száz év alatt az ipari munkásság gondolkodása, emberi tartása, társadalmi aspirációja hatalmasat fejlődött. A 19. század végén még előfordult a munkások testi fenyítése. 1901-ben a Pécs vidéki bányászok küldötte mondotta el a hazai bányamunkások kongresszusán: ''Bikacsekkel, botokkal járnak a mérnökök, pofozgatják, ütlegelik a munkásokat. Ha az ember panaszra megy: ott van a csendőr és zsuppolja őket''. Emberi méltóságukat sértette a gyárigazgatóság paternalizmusa, beleszólása magánéletükbe. Ózdon az egész családot kilakoltatták a „gyári lakásból”, ha leányának törvénytelen gyermeke született. Ott a gyárvezetés még az 1930-as években is beleszólt "a munkások házassági terveibe, a gyermekek nevelésébe''. A „gondoskodó vállalat” félt a munkásság követeléseitől, szakszervezeteitől, s arra törekedett, hogy jó előre leszerelje, hatástalanítsa azokat.

Ipari munkásságunk szakszervezetei megalakulásuktól fogva törekedtek tagságuk nevelésére, műveltségi szintjének emelésére. A szervezett munkások családon kívüli élete a szakszervezetekben, az egyletekben zajlott. Tudományos előadásokat hallgattak, könyvet kölcsönöztek, újságot olvastak, s a szórakozást is ott találták meg (színi előadás, zene, táncest). A szervezett munkás rangján alulinak tartotta pálinkamérések látogatását. Beérte egy-két pohár sörrel, vasárnapi kártya- és kuglipartikkal. Legalább szurkolóként támogatta az üzemi sportegyletet, ahová inasait és gyermekeit is beszervezte. Egyleteikben szeszes italt nem szolgáltak fel, s a részegeket, alkoholistákat az öntudatos munkásság kizárta sorai közül. A fiatal munkásnemzedék már a 20. század elején ateista, s olykor egyházellenes volt. Ennek az új társadalmi osztálynak a lelkét az egyházak megkésve próbálták megnyerni. A hirtelen kinőtt bánya- és gyártelepeken csak évtizedek múltával épült templom, szerveződött új egyházközség. A keresztény munkásegyletek, legényegyletek, katolikus körök a munkásságnak csupán töredékére voltak befolyással. A keresztény szakszervezetek, politikai mozgalmak szervezése sem járt átütő sikerrel. Az ateista attitűd fejeződött ki a munkáscsaládok otthoni faldíszítésében is: a feleség szentképet, a férj Petőfi-, Marx-, Lasalle-portrét függesztett a szoba falára. A szervezett munkásság nemcsak a botozást, testi fenyítést, de a durva, lealázó megszólítást, a "prolizást" és az alamizsnát is elutasította. Nem állt egyedül az a marosvásárhelyi fiúcska, aki nem fogadott el borravalót a szép szavalatáért, s akit apja arra tanított: "kettőt nem szabad [tenni], krajcárt elfogadni és kezet csókolni".

"A magyar munkásegyesülések az 1870-es években még céhies, gazdasági-művelődési érdekű és antiszemita alakulások. Aztán a politika, a választójog kérdése, majd az osztályharc ideológiája győz. Miután a szociáldemokrácia ellen kiadott németországi kivételes törvényeket visszavonták, 1890-ben nálunk sem akadályozták már a párt megalakulását. 1909-ben már 130 000 tagja van, vezetői jórészt zsidók" (Hajnal I. é. n.: 195).

Tömegeiben a munkásság nem állt folyton az osztályharc talaján, s a szervezett munkásság is erős kritikával szemlélte saját szakszervezeti és politikai vezetőit. Az ipari munkásság szervezetlen tömegeit pedig nem a kívülről érkező ideológiák, nem a mozgalom érdekelte és formálta. Gondolkodását saját léthelyzete, életkörülményei és hagyományai, apáitól örökölt magatartásmintái határozták meg elsősorban.

Az ipari munkásság egy évszázad alatt mégiscsak belenőtt a magyar társadalomba. Kezdettől fogva a kialakuló polgári társadalom része volt, s "mintegy belső ellenzéke ennek a társadalomszerkezetnek". Polgárosodása a 19. század végén a jobban fizetett és színvonalasabb vállalati lakásokkal ellátott szakmunkás rétegekben kezdődött. Gyorsította ezt a folyamatot a kertes, családi házas lakótelepek és a tulajdonlást is lehetővé tevő "szövetkezeti lakásépítés" elterjedése a 20. század elején. Ezzel a munkások jelentős rétegei tértek át a kispolgári életformára és lakáskultúrára. Átmenetileg visszavetette a polgárosodás folyamatát az 1920–1930-as évek gazdasági válsága. Akkoriban az ipari munkásság kevesebbet evett és rosszabbul ruházkodott, mint korábban. Helyzete összességében romlott, azaz az első világháború előtti színvonalat sem tudta megtartani.

Társadalmi helyzetét nem csupán életformája, gazdasági adottságai határozták meg, hiszen a munkásból lett művezető fizetése Ózdon 1936-ban elérhette a havi 5600 pengőt, s négy-ötszobás vállalati lakásban élhetett, azonban a tiszti kaszinónak mégsem lehetett a tagja. Nem voltak meg hozzá az iskolái, s ezért nem tartozhatott az "úri alkalmazottak" köréhez. Gyárvárosokban is elkülönültek az úri és polgári rétegek az ipari munkásoktól, a kétkezi emberektől. Salgótarjánban a gyermekek között is két tábor volt. Egyikbe tartoztak a mungónak csúfolt úri gyerekek, a tisztviselők és más polgári rétegek csemetéi, a másikba a bányász- és munkásgyerekek. A munkásság hajlama már megvolt a polgárosodásra, de a két világháború között a zárt iskolarendszer kevés lehetőséget nyújtott számára, hogy előbbre lépjen, s behozza műveltségi hátrányát.

A „nagy tradíció”, az egyházak, iskolák, egyletek, olvasókörök, újságok által közvetített kultúra mellett/alatt élt a munkásság törzsökös rétegeiben is a „kis tradíció”, a szakmai és helyi közösségek által teremtett, fenntartott szokások, magatartások, nyelvi eszközök tárháza.

Forrás: MAGYAR NÉPRAJZ - nyolc kötetben, KÉSZÜLT A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
NÉPRAJZI KUTATÓINTÉZETÉBEN

Lap tetejére 

Bányászhimnusz

Szerencse fel, szerencse le
Ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg
Mint bérctetőt a fergeteg.

Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én,
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívemben bányász legyen.

Sáros kalap a szemében,
Bányász kislány az eszében
Kincsekben osztozom veled,
A kincs a tiszta szeretet.

Ha elveszünk mélyen alant,
Nem lesz nekünk nehéz a hant.
Anyánk a föld majd átölel,
Szerencse fel, szerencse fel.

És ha majd a föld ölén a végórámat élem,
Isten kezében életem, ő megsegít remélem.
Te kisleány ne bánkódjál,
Bányásznak halni szép halál,
Egekbe szállni fel
Szerencse fel, szerencse fel, szerencse fel! 

Egy másik változat:

Szerencse fel, szerencse le 

Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete, 
Váratlan vész rohanja meg, mint bérctetõt a fergeteg. 
Nem kincs után sóvárgok én, bányász kislányt óhajtok én. 
Bányász kislányt óhajt szívem, ki szívében bányász legyen. 

Kökény szemû bányász kislány, szívemben csak bányászkodjál! 
Kincsekben osztozom velem, s e kincs a tiszta szerelem. 
Borulj reám, szép kedvesem, mert nem lehetsz mindig velem. 
Az akna hív, Isten veled, de itt hagyom szerelmemet. 

Az én igaz szívem helyén, hû szívedet viszem el én, 
Megõriz majd az engemet, bányász kislány, Isten veled! 
Ne félj, ne sírj, nincs ok, miért, gonosz halál ott nem kísért, 
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda. 

Nincsen madár, lomb se fakad, ott a nehéz sziklák alatt, 
Mégis a szív úgy feldobog, a csille száll, a mécs lobog. 
Örök homály, vad éjszaka, mégis közel az ég oda. 
Csillog a mécs, sugárt lövell, Szerencse fel! Szerencse fel! 

Van itt alant örök tavasz, a bányásznak hû szíve az. 
Nem hervadó a kikelet, benne a virága szeretet. 
Te szép virág, bányász kislány, érted virul, érted csupán. 
Míg rámosolyg, nem hervad el, Szerencse fel! Szerencse fel! 

Ha majd nyugszunk mélyen alant, nem lesz nekünk nehéz a hant, 
Anyánk a föld majd átölel, Szerencse fel! Szerencse fel! 

Ha majd egykor a föld ölébe' végóránkat éljük, 
Isten kezébe' életünk, s Õ megsegít, reméljük. 
Te kisleány, ne bánkódjál, bányásznak halni szép halál, 
Egekbe szállani fel, fel, Szerencse fel! Szerencse fel!

A sóvidéki

(Udvarhelyszék, Sófalva)

            bányászhimnusz:

"Szerencse fel! Szerencse le!
Ilyen a bányász élete.
Váratlan vész rohanja meg,
Mint bérctetőt a fergeteg.
Nem kincs után sóvárgok én,
Bányász kislányt óhajtok én.
Bányász kislányt óhajt szívem,
Ki szívében bányász legyen.
És hogyha majd a föld ölében
Végóránkat éljük,
Isten kezében életünk,
Ő meg segít reméljük.
S te kisleány ne bánkódjál!
Bányásznak halni szép halál!
Egekbe szállani fel, fel!
Szerencse fel! Szerencse fel!
Szerencse fel!"

Forrás: Felsősófalva (Románia) honlapja

http://www.zalamedia.hu/sovidek/

Lap tetejére 

                                 Írj!