|
|
||
|
|
|
||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|||
|
|
|||
|
"Pro rege et regina": A Kalandosok |
|||
|
Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban Jókai Mór: Fráter György XXVII. FEJEZET • A királyhalál legendája
|
|||
| * * * | |||
|
"Pro rege et regina" A Kalandosok
Kalandosok társulata címmel a középkorban Magyarországban jótevő egyesületek alakultak. Nevüket onnan vették, hogy minden hónap első napján (l. Calendae) lakomára jöttek össze. (Németországban is «Kalandsbruderschaft»-ok. A «kaland» szótól való származtatás csak játék.) Céljuk első sorban az volt, hogy mint temetkező egyesületek gondoskodjanak a tagok és hozzátartozóik tisztességes eltemettetéséről, gyászmisékről s hogy az átutazás közben meghalt idegeneknek is megadják a végtisztességet. Szent László törvényei már intézkednek róluk: 10 penzával büntették, ki papja v. testvérei (tagtársai) engedelme nélkül a lakomáról elmaradt; az apátnak és szerzeteseknek a lakomákon való megjelenését tiltották, meghagyván, hogy az apát a tagok ajándékait a monostorban fogadja. Az esztergomi zsinat Kálmán király idejében már kénytelen volt fellépni a Kalandosok lakomáin való részegeskedések ellen s letétellel fenyegette azt a papot, ki ily alkalmakkor maga is poharazásra bírta a tagokat. Mindamellett sem vesztették el vallásos jellegüket a kalendák. A temetések a kereszt elővitele mellett ájtatosan történtek s a város papja miséiben évenkint négyszer emlékezett meg a társulat halottjairól. Voltak tagjai az Alföldön is, hol most is van némi nyoma abban, hogy annál nagyobb a halott tisztessége, mentül több földmíves ássa meg a sírját. A legrégibb ismert kalandosok a «confraternitas parochorum», melyet Szepes vármegye 24 plébánosa 1248. alakított s melyet 1274. IV. László is szabadalmakkal látott el. 1298-ban e társulatot 19 község újra alakította Csütörtökhelyen. Négy tag, mint rector, custos és provisor állt a társulat élén és pedig évenkint újra választva, teljes hatalommal. Rájuk bízták a láda négy kulcsát s a társaság pecsétjét. E társaságba egyedül jó hírű plébánosokat vettek föl: laikusok csak a közös imádságokban vehettek részt, a lakomákban csupán meghivatva. Ez a társulat még a XVII. sz.-ban is fennállott, de már 1520. négyfelé oszlott. 1301-12 közt a sárosvármegyei Tarczán Pál szepesi prépost alapított ilyen K.-társaságot. A nagyszebeni szék fraternitása már 1317. fennállt, úgy látszik tisztán vallásos célokkal. Ellenben inkább katonai jellegű volt szent György vitézeinek 1326. alapított társulata, mely azonban a lovagrendek módjára szervezkedett; nem-katonák is lehettek tagjai, de a tagok száma nem haladhatta meg az ötvenet. 1347. - az intézmény eredeti szellemével ellenkezően - már a garam-szent-benedeki szerzeteseknek is volt ily fraternitásuk. A «Confraternitas, vulgariter Kalandos» név először 1348 okt. 28. fordul elő, midőn Csanád esztergomi érsek megerősíti a Liptó vármegyei papoktól alapított kalandos-társulatot. E szerint a tagok évenként két gyűlést tartanak, misét hallgatnak, gyónnak, alamizsnát osztogatnak, és negyvennapi búcsúban részesülnek. Egy 1571. évi oklevél szerint világi tagjai is voltak. E társulat volt Magyarországban az első, mely 1583 október 18. elfogadta a Gergely-féle javított naptárt. 1370. alakította Palisnay Pál zágrábi püspök a zágrábi kanonokok, 1372. János szebeni plébános a nagyszebeni polgárok kalandos-társulatát; ugyanitt egy másik, Szent-Anna-fraternitas is volt s ez 1543. szűnt meg. A kisdi káptalan kalandos-társulata 1385-1553. közt működött. 1386. az egri kanonokok és világiak 50-60 tagú társulatát János egri püspök kezdeményezte; ez utóbbi a város szegényeinek időnkint való megvendégelését és felruházását is fölvette céljai közé. 1376-tól a céhek is sokat átvettek a kalandos-társulatok szabályaiból. A Lőcsén 1402. alapított kalandos-társulatnak maga Zsigmond király is tagja volt s ebbe már nők is beléphettek. Mind nagyobbak lettek a titkos és politikai, vagy hatalmi célok valósítására törekedő társulatok, úgy hogy azokat az 1446. VI. s az 1519. XLIV. t.-c. már nyíltan tiltotta. Különben e politikai társulatok, céljaik takargatására, csak 1520 után kezdték magukat Kalandosoknak nevezgetni. Legnevezetesebb volt a kecskeméti K. társulata, melyet Báthory, a bukott nádor, Thurzó Elek volt főtárnokmester s mintegy kétszázan 1526 elején Szapolyai s Verbőczy pártjának szétrobbantására II. Lajos jóváhagyása mellett alapítottak. A társulat maga fizette szegény nemes tagjait. B. Burgio pápai követ maga is figyelmeztette a királyt arra a politikai erkölcstelenségre, melyet a Kalandosok pártfogásával elkövet, de hiába. A társulat tagjai 1526 ápr. 24. fegyveresen jelentek meg az országgyűlésen, másnap elhatározták Verbőczy nádor letételét s ápr. 27. a tanácskozások szabadságának megvédésére és csatlakozásra hívták föl az országgyűlési nemességet. 29-én már célt értek: Verbőczy megszökött, a nádor újra Báthory lett s a Kalandosok politikája győzött, mire a kalandos urak sem fizették tovább a köznemeseket. E társaságban Ártándy, Tarczay és Pöstyéni vitték a főszerepet. A XVI. század politikai, társadalmi és vallási átalakulásai véget vetettek a legtöbb kalandos-társulatnak; Kolozsvárt azonban félezer év alatt egészben véve most is megőrizték régi temetkező-egyesületi jellegüket. |
|
|
|
Jókai Mór, a nagy mesélő, hosszú élete során nemcsak sokat írt, hanem rengeteget olvasott is, hatalmas tárgyi, lexikális tudással rendelkezett. A magyar történelem apró részletei is a kisujjában voltak, nem csoda hát, ha a kalandosok társaságáról szintén, ha nem is pontos, ismeretei voltak. Két könyvében is történelem formáló szerepet tulajdonít a titkos gyülekezetnek: A magyar nemzet története regényes rajzokban című históriai esszéjében és a Fráter György című utolsó regényében (1893) mutatja be tevékenységük következményeit. Ez utóbbi könyvében egy XVI. századi 'bulvárkrimibe' is beavatja olvasóit: e szerint II. Lajos király a mohácsi ütközetnél nem szerencsétlen baleset folyományaként került a megvadult Csele patak árkába, hanem a főurak merénylete oltotta ki ifjú életét, három élű kés döfte át szívét, és már holtan került a patak megáradt vízébe... |
|
Jókai Mór
A magyar nemzet története regényes rajzokban (részletek)
A hatvani országgyűlés (1523)
Dacára a főrend tiltakozásának, hogy senki a hatvani gyűlésen megjelenni ne merészkedjék, tizennégyezer lovas nemes gyűlt ott össze, amennyi IV. Béla óta nem volt egy országgyűlésen. Amire ugyan azt mondta a király, hogy „tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés”. A királyt nem tarthatták vissza tanácsosai; elhatározá magát, hogy ő is megjelenik a gyűlésen. A roppant népség előtt, mely e helyen összegyűlt, szót emelt Verbőczy a királyhoz, lelkesen, bátran előadva, hogy a veszély magva, mely az országot fenyegeti, nem a nemzetben van, hanem vezetőiben. A nemzet most is vitéz, bátor és áldozatkész, s ha a király leteszi hűtlen főhivatalnokait, meg fogja őt védeni, s visszavívja az ország vesztett dicsőségét. A nemesség általános felkiáltással erősíté meg, hogy amit Verbőczy mondott, az mindnyájuk gondolatja. A királlyal jött nádor, prímás és országbíró menteni akarták magukat, a tömeg lemennydörögte őket, egyiknek csizmadia eredetét, másiknak marhabőrrel kereskedését, harmadiknak tizenhat szeretőjét hányták szemére; azok még azon éjjel visszaszöktek Budára. A nemesség azt sem várta, hogy letétessenek hivatalaikból, hanem egyszerre vállaira emelé Verbőczyt, és kikiáltá nádornak. Lajos jónak látta a választást szentesítni. Verbőczy vonakodott elfogadni e megtiszteltetést, de a király parancsolta azt, s az egyszerű köznemes elfoglalá a főhelyet a trón jobb oldalán. E lelkesedésben a nemesség hadi adóban minden portától egy aranyat szavazott meg a királynak, egynegyedét a nádornak. Verbőczy az őtet illető részt a királynénak kívánta adatni. Ez volt a hatvani országgyűlés eredménye.
Sok megmagyarázhatatlan dolog történt az utolsó években, amikről egyedül a Zápolya-párt adhat számot. E nagyravágyó ifjút gyermekkora óta háborgaták az uralkodás álmai. A sűrű belzavarok, a nemzeti elbénulás, nagyrészint az ő művei voltak. Örömest látta volna összetörve a hazát, hogy annak egy széttört darabja az övé lehessen. Leghatalmasabb ellensége volt Báthory István, a nádor. Ennek megbuktatására használta fel Verbőczyt. Későn látta be a köznemesség, hogy a hatvani gyűlés csak Zápolya terveit mozdítá elő. Ekkor egy társulat keletkezett; fő- és köznemesek egyesültek egy közcélra, az országot megmenteni, a király tekintélyét megszilárdítani, kibékíteni a nemesi rendeket és meghiúsítani minden uraskodó törekvést. E társulat tagjai nevezték magukat kalandosok-nak, nem a kalandor szóból, hanem calendae-től, a hónapok bizonyos napjain lévén összejövetelük. Ez összejövetelek helye Kecskemét volt, a nagy alföldi város, ahol minden ember kész lovas vitéz, anélkül, hogy a nemesek sorába tartoznék. Itt toborzották híveiket a kalandosok, kikkel Verbőczy pártját megbuktatták. Verbőczy későn vette észre, hogy csak zsámolyul szolgált Zápolyának, és sietett letenni hivatalát, a kalandosok befolyása újra visszahelyezé abba Báthoryt. Verbőczy a Rákoson tartott országgyűlésen száműzetett, azonban az ítéletet szökésével megelőzte. E gyűlésen ismét túlsúlyra kezdett vergődni a mágnások befolyása, s határozataik ismét a király hatalmát gyöngíték, de midőn a határozatokat a király elé terjeszték, az erős lelkű királyné, kivevé Lajos kezéből a tollat, s keresztülhúzva az írást, aláírá:
„Egy király, egy úr.” A rendek bámultak, de meg kellett rajta nyugodniuk. Bár tudott volna úr lenni a király. * Nagyon jellemzi az ekkori időket, hogy midőn legkevesebbet hajtottak az igazságra az egész országban, éppen akkor bízták meg Verbőczyt a rendek a magyar törvények összegyűjtésével. A teljes anarchia napjaiban született meg a híres hármas törvénykönyv (Tripartitum juris hungarici). Legum copia, justitiae inopia: mond egy régi magyar példabeszéd. (törvények bősége, igazság ínsége.)
Szegény fiatal király! Alig húszéves volt még, midőn már meg voltak hajfürtjei őszülve. Nem csoda, oly időket, mint ő, soha egy fejedelem sem élt keresztül; nagyobb martyrja nem volt nemzetének senki, mint ő. Midőn országa határán kétszázezer emberrel betört vad ellene, és ő hiába kért, könyörgött segélyt nemzetétől; végre maga indult meg a roppant had ellen és nem voltak körüle többen négyezer vitéznél. A Csepel szigetén elbúcsúzott ifjú szép nejétől. Utolsó búcsúja volt az – úgy vonult Tolnára, bizonyos halálával szembe. Lassanként gyülekeztek a közel levő főurak bandériumai Tolna alá; eljött Tomory Pál, a hős érsek és az ifjú Zápolya György; csak a leghatalmasabb, a legnehezebben várt Zápolya János késett útjában. Semmi sem mossa le a nagyravágyó vajdáról az utókor gyanúját, hogy készakarva késett el a csatatérről. Mintegy húszezer ember lehetett már együtt, midőn eszükbe jutott az uraknak, hogy vezér is kellene. Hová süllyedt a hadvezetési erény a magyarnál, eléggé mutatja az, hogy az ország főhadseregének élére, minthogy senki sem volt képes azt csatarendben felállítani, egy papnak kellett állani. Tomory Pál volt az, kit akarata ellen választottak meg, az ifjú Zápolya Györggyel együtt, a hadsereg vezéréül. Tomory Pál különben egész férfikorát lovagias életben tölté el, csak élte delén lett szerzetessé, miután két jegyesét menyasszonyfővel ragadta el a halál, efölötti gyászában: a kolostorból hívatott meg a kalocsai érseki méltóságba, s onnan a hadsereg vezényletére. A nyugtalan had nem akart várni az útban levő seregek megérkeztére, mikkel a magyar sereg könnyen nyolcvanezer főre szaporodhatott volna s kétségessé teendé a sors kimenetelét. Lármásan sürgeték a hadnagyok, hogy vezessék őket az ellenségre, s a fővezérek nem voltak képesek a csata kikerülésére beszélni őket. Az alvezérek nem voltak ily harcra vágyók. Ők arra hivatkoztak, hogy törvény szerint csak akkor tartoznak dandáraikkal az ellenségre rohanni, ha maga a király vezényli őket személyesen; amire aztán a fiatal király azt mondá: „Látom, hogy mindenki énvelem akarja magát takargatni, tehát megmutatom, hogy van lelkem a hazáért meghalni!” S hadai élére állt. Előre kelle menni. Fél mérföldnyire Mohács alatt ütötték fel a király táborát, ott várták he csatakészen az ellenséget. Szolimán ezalatt hirtelen átkelt a Dunán, s augusztus 26-án ott állt meg két mérföldnyire a magyar tábortól. Most már késő lett volna egyébre gondolni, mint a csatára: a török lovasság előtt visszavonulásra gondolni sem lehetett. Hétszázezer harcosa volt a szultánnak háromszáz ágyúval, csak huszonkétezer vitéze a magyar királynak és nyolcvan ágyúja. Midőn csatarendbe állíták őket, a víg Perényi Ferenc nagyváradi püspök végzetes tréfával mondá a főuraknak: „Tehát ma huszonhétezer magyar fog az igaz hitért martyrhalált halni; Broderics lehetne hozzánk annyi jóval – ő ismerős Rómában –, hogy neveztetne ki bennünket szentekké.” Két nap múlt el a szemben álló ellenség csatározásai között. Augusztus huszonnyolcadikán a lengyel Gnojeszky azon tanácsot adta, hogy szekérsáncot kellene vonni a tábor körül, s a jelen volt oláh urak állíták, hogy az ozman ellen ez igen sikeres védelem. A magyarok még azt is visszautasították, csak a nyílt síkon akartak harcolni. Végre eljött a kitűzött nap. Augusztus huszonkilencedikén megindultak a magyar seregek a Mohács alatti mezőre, vígan, csatakészen. Annyit meg kell engedni a jelen volt bajnokoknak, hogy ha nem is voltak eléggé okosak, de bátorságuk nagyszerű volt. Midőn elindult a király sátorából, jámbor szakácsa, Gondoss Illés azt kérdé: hol várja urát ebéddel? – Isten tudja azt – felelt a király –, hol fogunk ma ebédelni!? A vezérek felállíták a csatarendet: elöl a homlokzaton a nehéz ágyúk, az első sorban a gyalogság, a lövészek, Batthyány, Tahy, Perényi Péter és több főurak vezénylete alatt; a második rendben, egy puskalövésnyi távolban a nehézlovasság, kétoldalt a könnyűhuszárok, a harmadik rendben az idegen segédhadak. Középütt volt a király maga, mellette az ország főpapjai, csatára fegyverzetten, a nádor, a főhivatalnokok, körülöttük a legpróbáltabb vitézek; ezer páncélos lovag őrizte az ország zászlóját, melyet Drághfy emelt; ős szokásként sarkantyú nélkül ülve a lovon, annak jeléül, hogy neki megfutni nem szabad. A nádor körülvezette a felállított hadsorok előtt a királyt, bemutatta őt a harcosoknak, ki íme, eljött magát honáért és hitéért feláldozni. Isten legyen velünk és a királlyal! Amint a király visszaért helyére, megfúvatták a trombitákat, de az ellenség nem felelt rá, nyolc óra hosszat álltak szemközt egymással, anélkül, hogy valamelyik fél támadna. Végre megpillantá Tomory, hogy oldalvást a halmok mellett egy hosszú, ezüst csillogású vonal húzódik a magyar tábor felé. Hétezer török lovas volt az, kik a tábort megkerülni küldettek, s kiket fegyvereik csillogása elárult. Tomory, nem akarván hadrendét megbontani, a király védelmére rendelt Raskayt és Törököt küldé a lappangók ellen. Erre megindult lassan az egész török sereg, középütt a szultán maga, testőreitől körülvéve. Ekkor föltették Lajos fejére az ezüstsisakot; a körüle állók elborzadva látták, hogy a király arca e percben halálsápadttá lett. A trombiták megharsantak mindkétfelől, a törökök százezreinek „Allah” ordítása elnyelé a magyar nép „Jézus” jelszavát, s a két tábor egymásba ömlött. A harc dühödt volt és elkeserült. Tomory mindenütt jelen. Egyórai hős harcolás után elkezd hátrálni a roppant török sereg a kis magyar had előtt, majd hanyatt-homlok rohan Földvár felé. – Utána, a diadal miénk! – kiált Tomory, és rohan Zápolyával a futók után; Báthory András magával ragadja a királyt az üldözés viharába. Ekkor egyszerre szétoszlanak a futók, s az üldöző tömegre háromszáz ágyú okádja irtó tekéit. Az első lövésre lehull Tomory és Zápolya György, a sereg hősei, kik legelöl voltak a harcban. Az utánuk jövőket húszezer janicsárból felállított ércfal fogadja. A diadalordítás egyszerre halálkiáltássá válik: a bátrak még egy rohamot próbálnak az ágyúk ellen, már közel jutottak hozzájuk, midőn Drághfy is elesik az ország zászlójával. Hiába küzd Batthyány és Tahy a két szárnyon, a deréksereg halva fekszik már: fut, aki még futhat. Egy hirtelen támadt zivataros felhőszakadás vet véget a csatának, melyben a magyar nemzet virága elhullott. Ez drága nap volt; János fővétele napján a magyar nemzet fővétele lőn: két főpap, huszonnyolc főnemes, ötszáz hivatalbeli főúr s huszonkétezer nemes veszett el ezen a napon, hős halállal, szomorú halállal. Elveszett maga a király is. A végveszély pillanatában apródjai, Czetricz és Trepka kiragadák a csatamezőről, s futottak vele az omló zápor oltalma alatt. Egy kisded patakon kellett keresztülúsztatniuk, a Csele erén, mely most a fellegszakadástól megáradt: a király nekiugratott a háborgó víznek, de lova visszabukott a magas partról, maga alá temetve lovagját s belefojtva a vízbe. Így bukott a magyar az önásta sírba.
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (Magyar Nemzeti Galéria)
A király gyóntató káplánja, Georgius Sirmiensis naplójában egy más változata is jegyeztetik fel a király halálának. Eszerint II. Lajos megmenekült a mohácsi ütközetből, ahol magát igen vitézül viselte, s a kalandosok csapatjának élén egész a szultánig tört magának utat, a zivatar oltalma alatt el is futott, s éjjelre két apródjával egy majorlakba jutott el. Ott páncélját levetve, vacsorához ült. Nemsokára odaérkezett egyik alvezére, Zápolya György, a vajda öccse, aki e szavakkal támadt a királyra: „Te tanchos király! Te vagy az oka ennek a nagy szerencsétlenségnek!”, s azzal a királyt háromélű dákosával háromszor keresztülszúrva, megölte. Annyira bizonyos, hogy midőn a király holttestét a Csele patak partjában megtalálták, a hullától távol volt a páncélja eliszapolva. A Szerémi által felhozott szóbeszéd szerint Zápolya György alvezért is itt ölték volna meg Tomory harcosai. Zápolya negyvenezer emberével alig tizennégy mérföldnyi távolban, Szegeden hallgatá az ágyúk dörgését, melyek honának elenyésztét hirdeték. Tizenegy nap múlva Budán volt Szolimán. Már Bécs ellen készült, midőn hírül vevé, hogy Ázsiában Kalendor bég fellázadt ellene, s azzal végigvezetve pusztító hadait a Duna és Tisza közén, visszatért Törökországba. Két hónap múlva találták meg a király hulláját a Csele patakban, s eltemeték őseihez a székesfehérvári sírboltban; ez volt az utolsó királya a magyaroknak, aki az Árpádok végnyugalmi helyére tétetett. A többi halottakat, kik a mohácsi vérmezőn elestek, egy derék honleány saját költségén temetteté el. Neve Kanizsai Dorottya, özvegy Perényiné. Megérdemli, hogy följegyeztessék emléke, ki a magyar nemzet sírját behantolá. (II. Ulászló, II. Lajos és a rákövetkező Zápolya János korának rajzát egybegyűjtém „Fráter György” című regényemben.) |
|
|
|
Jókai Mór
Fráter György (részletek)
Minden úgy ment, ahogy Zápolya János tervezte. Az ország főméltóságaiba az ő hívei lettek megválasztva; a megyei kapitányok, kik az ő pártjából szemeltettek ki, elvették a hatalmat a főispánok kezéből; a nyolc nemes kezében volt a kormány, ő maga elnyerte a nagy kincsű Ujlaky-örökséget; úgyhogy valósággal ő volt már a király az országban, csak a korona hiányzott a fejéről. Hanem egy nagy hiba történt a számításban. Elmaradt az országgyűlés befejezése alkalmával a mindenkor szükséges és elmulaszthatatlan szankció. Mi az a „szankció?” No, hát a király jóváhagyó aláírása. Dehogyis az! Az ökörsütés a szankció. Ez maradt el. Hát látott már valaki nádorválasztást ökörsütés nélkül? Báthory István uram nádorispánná megválasztása alkalmából hét napig tartott a dáridó: a nemesurak még mézesbábot is kaptak, amit hazavigyenek a tarsolyban a gyerekeiknek! A hatvani választásnál pedig azt sem kérdezték az embertől, hogy „Mit iszik kend, koma?” Zápolya bizonyosan azt tartotta, hogy nem az ő dolga a traktálás, hanem a nádorispáné: Verbőczy pedig szegény ember volt, neki nem volt módja tizennégyezer nemesurat ősi szokás szerint megvendégelni. Szép szóval, ékes beszéddel jóltartotta ő a nemességet, de bizony kézzelfogható táplálékkal nem szolgált a híveinek. Vége is lett a becsületének. „Ilyen kamuti nádorispánt még nem látott az ország!” De legnagyobb hiba volt az, hogy a nemesség fő főkolomposát, Ártándy uramat is kinn a hűs levegőn felejtették. Minden híve Zápolyának kapott valami donációt; csak ő maradt pucéron. Még az a hadnagy is, aki a budai csőcseléket szétkardlapozta, megkapta a maga részét az országbíró elkobzott jószágaiból. A Héderváry gyereknek, azért az érdemeért, hogy a királyné cifra bábuját ellopta, visszaadták hazaáruló apja lefoglalt birtokait; Ártándynak csak az akkor kapott ütlegek emléke maradt meg. És a hatalmas Zápolya, aki híres arról, hogy olyan tiszta kezű, hogy soha őrá azt a csúnya vádat nem emelte senki, a sikkasztás, lopás vádját; könnyű neki! Ahol más csipeget, markolgat, ott ő nyalábol! Hanem arról elfelejtkezik, hogy a nagy vagyonbul másnak is juttasson, aki belesegítette. Ő csak a katonáira gondol, azokat fizeti rendesen; pedig aki nem katona, az is elvenné ám a zsoldot. „A nemesek nehezteltek rá, hogy járkálói nem keresik fel hajlékaikban Isten jó nappal, s egy marék új pénzzel”, mondja a krónikás. A ki nem elégített hívekből támad a legkeservesebb ellenség. Zápolya János úgy járt-kelt már a fényes királyi várban, mint aki otthon van. Adta a rendeleteket, királyt és nádort mellőzve, s még a királyné szemébe is nézegetett. – És ezt az udvaroncok különösen siettek a király fülébe besúgni. Komoly előkészületek történtek a közelgő háborúra. A király és Zápolya János számára újdonat páncélok lettek megrendelve Bertholdnál, a híres páncélkovácsnál. Egyszerre készült el mind a kettő; egész családi ünnep volt, mikor a két fényes fegyverzetet felpróbálták a viselőikre. A királyné és udvarhölgyei mind jelen voltak a fegyverbe öltözésnél. A király páncélja fényes fehér acélból volt, mesterségesen cifrára vésve, s a mellvért ezüsttel kiverve; a sisakja egészen vert ezüstből. A vajda páncélja pedig violásbarnára zománcolt acélból, arany kacskaringókkal gazdagon felékesítve. A király a kardját nem övezte magára; azt a fegyverhordója viszi utána, s csak akkor adja kezébe, amikor használatra kerül a sor. Jó hosszú pallos az, a Szűz Mária képe arannyal beedzve rajta, a másik oldalon: „In hoc signo vinces”. De a vajda általvető hímzett övön hordja magával a kardját, s ez az a híres Castriota kard; görbe, és a vége felé szélesebb; arab ákombákom a két lapján, nap, félhold és csillag. Mind a két fegyverzet egymás mellett látható a bécsi múzeumban mai napság. – Szegény Lajos király! De kicsiny, de vézna volt a termeted ahhoz a nagy, hős lélekhez, akit magában rejtett, hogy ez a gyerekpáncél elég volt hüvelyének! Mikor a tükör előtt felcsatolták a karvasait, elcsüggedve nézte a tükörbül vékony karjait, amiken igyekezett az izmokat megfeszíteni, s szomorú volt a lelke, mikor összehasonlította magát a vajdával, ezzel az életerőtül duzzadó daliával. Még azt is láthatta a tükörbül, hogy a királyné azt a daliás alakot gyönyörködve nézi, míg akkor, amidőn a király felé téved a tekintete, az arca egyszerre elkomorodik. Az udvaroncok mégis siettek a királyt hízelkedve üdvözölni; milyen pompásan illik rá az a fényes páncél. Annak pedig megsúgta a lelke, hogy ez lesz az ő halotti köntöse. Aztán jött a kardok kipróbálása. Egy ormótlan nagy török fejet állítottak fel, dereka is volt a bábnak, a fején szaracén sisak kovácsolt acélból. A király két kezére fogta a pallosát. Vékony karjaiban a sok testgyakorlástul volt még elég erő azt felemelni és lesújtani vele. Meg is adta az árát a súlyos csapásnak a nyomorult török fej. Sisakja behorpadt, meg is repedt tőle. Az udvaroncok tapsoltak e derék fejedelmi csapásnak. Akkor azután Zápolya tette meg a kardpróbát. Ó csak úgy fél kézzel húzta ki azt a nehéz szablyát; nem is látszott rajta, hogy nagyon összeszedte volna az erejét. A kard egyet süvöltött a légben, s pillanat után kétfelé hullott a sisak fejestül, de még a dereka is a bábalaknak. Nem tapsolt senki, nem brávóztak, de az általános elbámulás jelezte a hatást, amit a hősi erőmutatvány előidézett az udvari társaságban. És a királyné nagyot sikoltott. Mi volt az? A király a pallosára támaszkodott. Meg volt rendülve. Talán a török fejet szelő kardcsapástól? Vagy talán a királyné sikoltásától. Úgy fogta két marokkal azt a pallost, hogy azt lehetett tőle várni, most mindjárt szembe álla vajdával: „No, hát most próbáljuk ki egymáson a kardjainkat!” Az udvaroncai siettek lekapcsolni a királyról a páncélzatát. Lehet a királynak kard nélkül is csapásokat osztogatni. Másnap a vajdának kiadta a király a parancsot, hogy siessen azonnal Erdélybe. Szolimán ott készül betörni, Erdélyt megszállni. Ott próbálja ki a kardját a törők fejeken. „Hát fusson a kerék!” – monda Zápolya, s engedelmeskedett a parancsnak. Ezzel az egyetlen kipróbált hadvezérét veszté el a király a legválságosabb időben. A megbuktatott főurak pártja nem adta fel a játékot. A hatvani országgyűlés Zápolyát tette az ország valóságos urává. Azt mondták rá, hogy ez erőszak volt. Tizennégyezer ember, lóháton, karddal az oldalán nem határoz, hanem erőszakoskodik. Tizennégyezer lovassal szemben nincs törvényes védelem, nincs meggyőző okoskodás. Példa volt rá Báthory nádor, Sárkány országbíró esete, akiket letorkolltak. De volt egy a főurak közt, aki a nagy lárma közepett bölcsen hallgatott, és nem jött elő a királyi sátorból. Ez volt Thurzó Elek, a főkincstárnok. Hiába kiabálták a nevét meg az ismertető címeit: „Gyere elő, te tizenhat feleségű lator! Te Mén-Marót! Te asszonyok közt főkapitány!” Hallatlanná tette a meghívást. A többi megbuktatott főúr mind arra biztatta a királyt, hogy kérje fel a sógorát, Ferdinánd fejedelmet, küldjön tízezernyi osztrák zsoldost Budára a jövő országgyűlés ráncbaszedésére. Thurzó mást tanácsolt. Ne tízezer harcost küldjenek Budára, hanem csak tízezer aranyat. Ez többet fog használni. Zápolya kímélte a pénzét; ezzel elrontotta a dolgát. Ugyanazt a lóhátas országgyűlést ellenkező irányba is lehet fordítani. A lónak a feje arra fordul, amerre az abrakos vályút teszik. A Fuggerek adtak pénzt e célra. Ötvenezer aranyat. (Ez volt az első korteskedés!) A Fugger család a Thurzókkal sógorságban állott. „A nemességet megfordítani.” Ez volt a jelszó. Legelőször is megnyerték a nagy népszónokot, Ártándy Pált, aki minden mozgalomnál elöljárt; de a jutalomosztásnál mindig elmellőzték. Most a jutalmon kezdték. Ártándy aztán megalakította nagy titokban az udvari pártot, fiatal, vállalkozó nemesurakból. A pártnak szépen hangzó nevet is adott: „kalandosok” társasága. S hogy feltűnő ne legyen a pártalakulás, nem Budán volt az összejövetelük, hanem a szép alföldi városban, Kecskeméten. Kétszázan voltak a kalandosok, jól felfegyverkezve és begyakorolva, titkos jelszavukról ismertek egymásra: „pro rege et regina” ez volt a jelmondatuk. A kecskemétiek ugyan nem tartoztak a nemesi osztályoz, de jó lovasok voltak; nem jobbágykodtak, redemptusok voltak. Szavazatuk ugyan nem lett volna az országgyűlésen, de ha Tarczay Miklós és kalandos társai vezették őket, ki kérhette elő az armálist tőlük? Olyan egyezer kecskeméti igaz magyarnak lóháton bevonulása egy szép áprilisi napon az egész országgyűlés arculatát megváltoztatá. Az új nádor, Verbőczy, tudós férfiú volt; csak azt nem tudta, ami körülötte történik. A kalandosok gondoskodtak róla, hogy a válságos időkben éppen eltávolítsák a nádort Budáról. Thurzó (a titkos lutheránus) hevenyében zajos mozgalmat támasztott a felső-magyarországi újhit-követők közt. Azok voltak a bányászok. A lutheránuslázadás hírére Verbőczy hirtelen ott termett Besztercebányán, társul véve maga mellé a már Luther-kergető híréről ismeretes Ráskay Gáspárt, s ketten egyesült igyekezettel hozzáláttak a haeresis kiirtásához. Az eretnekségen kívül még az a bűnük is volt a bányászoknak, hogy magasabb munkabért követeltek, ami még nagyobb bűn az államférfiak kiskátéjában. S míg az ország nádora tartotta a nagy inkvizíciót, misszionáriusi buzgalommal, azalatt a kalandosok a vármegyéken gyöngyen átgyúrták a nemességet; a maguk híveit ellátták útiköltséggel, vezérekkel, a Zápolya híveit lebeszélték, elijesztgették, nem nemeseket is, akiknek posztóruhájuk volt, lóra ültettek; a tiszántúli nemességet felbőszítették Verbőczy ellen a hitüldözés miatt, ezek már nagy részben kálomisták voltak; s ezen a módon egy évvel a lázongó rákosi országgyűlés után, s csak tíz hónappal a hatalmaskodó hatvani ős „korulthái” után, összehoztak egy olyan szép engedelmes országgyűlést, hogy abban még csak írmagja sem volt a Zápolya-pártnak. Midőn Verbőczy a nagy inkvizícióból hazaérkezett Budára, csak elbámult rajta, hogy a királyi várlakban mind ott találta a megbuktatott főurakat; Báthory, Sárkány, Thurzó, Tahy diadalmas orcával jött eléje, s még csak a keze intésével sem köszönté, Szalkán érsek pedig, amint meglátta az egyik ajtón belépni, maga a másik ajtón kihúzódott. Lármás, fiatal leventék, akiknek az arcát sohasem látta, félretaszigálták az útból, az udvarhölgyek összesuttogtak s vihogtak, a királyné pedig nagyon hidegen szólt hozzá, s az egészségi állapotja felől tudakozódott tőle. Verbőczy vette észre, hogy neki itt letelt az esztendeje. Megfoghatatlan volt előtte ez a nagy fordulat; de minden jel tanúskodott róla, hogy az valóság. – Felkereste azonnal a királyt. Elmondá, hogy az udvar arculatából azt olvassa ki, miszerint ő itt fölöslegessé vált, s kérte a királyt, hogy fogadja el a lemondását a nádori méltóságról, melyet úgyis szíve ellenére erőltettek rá. A király válasza fagyos volt a nádorispánhoz. – Menjen haza, s várja el a rendek határozatát. Verbőczy hazament budai palotájába, s mint afféle tudós ember, könyvei között kereste a megnyugtatást. Reggel azonban a szolgái kizavarták azzal a rémhírrel, hogy az országgyűlésen a nemesség Verbőczy fejét kéri. Csak annyi ideje volt, hogy a várbeli alagúton át elosonhatott, s a Dunához érve egy naszádon elmenekülhetett. Egy órával később már ott voltak a palotája előtt Báthory hívei, akik darabokra akarták koncolni. Éppen mint Hatvanban Báthory Istvánt a Verbőczy hívei. Nagy volt a haragjuk, hogy nem kaphatták meg. Bosszújukban fel akarták dúlni Verbőczy palotáját, de a király leizent hozzájuk a várpalotájábul, hogy ezzel a szándékkal hagyjanak fel: Verbőczy házában nem találnak mást, mint írásokat és boroshordókat, ha az elsőbbeket pusztítják el, a közönségben tesznek kárt, ha pedig az utóbbiakat, akkor magukat verik földhöz. Ebben megnyugodtak. Az új országgyűlésen aztán megsemmisítették a hatvani országgyűlés határozatait; Verbőczyt ipával együtt, mint hazaárulókat, száműzték, Báthory Istvánt visszatették a nádori székbe, Sárkány Ambrust az országbírói méltóságba, Thurzó ismét főkincstárnok lett, Tahy újból horvát bán, a helyébe választott Frangepán Kristófot szintén elcsapták. Az ki is vándorolt, külföldi szolgálatba állt, s ezzel még egy másik kipróbált hadvezére a magyar hadseregnek lett elvadítva az országból. Mit szólt mindezekhez Zápolya János vajda? De mit szólt Szolimán szultán? A szultán éppen aznap indult meg Sztambulból százezer harcossal és háromszáz ágyúval a Magyarország elleni hadjáratra. „És a király, bárha a veszély nagyobb volt, mint valaha, mindezekre nem indult meg, mintha kőbül volna.„
Buda 1686 körül
Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborút. Hunyadi Mátyás diadalmas hadjáratai óta harmincöt esztendő múlt el. Aki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség páncélján. A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar magyar ellen harcolt; vértes lovagok kaszás pórtömegek ellen. Puskával, ágyúval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt bízták a zsoldosokra. Azok védték a végvárakat, s ott el is fogyának az ostromokban. A nemes csak lóháton akart harcolni; gyalog vitézkedni paraszt dolog. Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt; mit vezetett volna? Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához sem értett senki. Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer vitéz nem tett egy ezredet. És az ellenség, aki bosszúálló hadjáratra megindítá tenger sokaságú seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokbul állott, vértes lovas szpáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadműveletekben tanulták a vérontás tudományát; négyszáz ágyújokkal a csatatéren tették le a remeket, s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró. A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán Kfristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem beszélt már senki Buda várában a haza veszedelméről; csak arról a nagy diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját megbuktatták. A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné táncvigalmakat a várban, amiken reggelig mulattak. „Együnk, igyunk! Hisz úgyis meghalunk!” Ez volt a jelszó. Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, akik Szolimán táborából kerültek elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szolimán tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll; maholnap idebenn lesz. Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket; ő küldött pénzt, s az nem ment cigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát. Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdátul jobban féltek Budán, mint Szolimántul, s ahelyett, hogy ezt a rendezett hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön keresztül; Szolimán kétszázezernyi hadseregének a feltartóztatására pedig leküldték Tomory Pál érseket és Báthory István nádort. – Tomorynak volt ezerötszáz lovaskatonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye; se felülni a lovára, se leszállni róla nem tudott magátul. Ekkor aztán a „véres kardot” meghordozták a kikiáltók a vármegyében faluról falura, kihirdetve, hogy „veszélyben a haza, a király katonát kér”. S hangzott aztán hegyen-síkon a lelkesült dal: „Lajos király azt izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan el fogunk menni.” – Régi nóta ez nagyon! Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek, főurak és főpapok a zászlóaljaikat; de az lett a válasz, hogy majd ha a király is menni fog a háborúba, akkor mi is megyünk.” A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá gyülekezzenek. Itt volt az ország központja; erős, védelmezhető vár, hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya seregét is meghívni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik végvár a másik után veszett el; de senki sem mozdult, azt mondták; „Menjen elébb a király!” S a királynak volt mindössze háromezer fegyverese. Ezalatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat, Péterváradot, a vitéz őrsereget, akiket elfogott, kegyetlenül lefejezteté. Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt izenték Zápolya Jánosnak, hogy jöjjön az egész seregével Erdélyből Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép, rendezett táborát, s közeledett éppoly gyors napi járatokban, mint Szolimán. Akik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a térképre, s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb utat tett-e meg Zápolya Erdélytül Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék alatt. A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen. A király zsoldoshadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüstedényeknek, az arany szentségtartóknak felét össze kell szedni, s azokból pénzt veretni. Huszonöt pénzverő sajtolta nyakra-főre a forintokat, dénárokat. (Lehetett pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy forinton, egy zsák búzát egy negyedrész forinton.) A főpapok nem akarták ideadni a templomi ezüstedényeket, s a kincstárnokok azokbul is, amiket erővel elvittek, a szebb billikomokat eltették maguknak. Egyre verték a gépek a pénzt, de zsoldra, puskaporra mégsem volt pénz. Addig pedig nem volt katona. Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol vegyenek? A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a fő táborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és puskával megjelenjen. A kitűzött határnapon egyetlen ember sem volt ott. „Menjen előbb a király!” Ekkor aztán Lajos király azt mondá: „No, hát elöl megyek!” Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára, s leszállt a táborba Drághfy János kíséretében, aki a király zászlóját vitte, ősi szokás szerint a sarkantyúi leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak nem szabad elfutni a csatából. Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé, szembeszállni Szolimán kétszázezerével. Hanem a királynak példája egyszerre lángot gyújtott. Arra a hírre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a nemesség, s megszűnt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt már mindenki, s indult a király után. Csakhogy már későn volt. Egy hónappal elébb még megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés; most már csak vesztébe vitte. A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső-magyarországiak is, szintén a horvátok; Morvából, Lengyelországból megjöhettek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, a lovas- és gyalogezredével; Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnojenszky Lénárd lengyel s mazur harcosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva, a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és Szerecsen János kétezer íjásszal. (Szolimán tüzérei ellen íjászok!) Összeverődött lassankint huszonhétezer harcos a király zászlója alatt. És mindenki tudta jól, hogy az ellenség hadereje nyolcszorta nagyobb. A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba szállni; nemesi privilégiumaik szerint ők csak a király személyes vezetése alatt tartoznak harcolni, erre allegáltak. Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra: „Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét. Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, ahová mások nálam nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!” Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról; még el lehet fordítani az országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz, ígérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele. Késő volt már! A hatvani országgyűlésen, midőn Fráter György kimondá a békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett. A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday Pált a nejéhez azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe, gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arcképével, balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta. S azzal indulót fúvatott, s az egész táborral megindult Tolnából lefelé. Még ekkor vezére sem volt a magyar hadseregnek. Haditanácsot tartottak vezérválasztásra. Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen volt szegény. Ki van hát még vezérnek való? A kalocsai érsek? – Vagy pedig Zápolya György? Mind a kettő tiltakozott e nehéz tiszt elvállalása ellen. Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét, mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bízza. Nem pap kell oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta. A derék ezredeskapitány még inkább szabadkozott. Ó soha egy ezrednél többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó. Elvállalja a vezetést; de csak addig, amíg bátyja, a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor ruházza a király arra a fővezérséget. A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettül a gondolattul a „kalandosok”. A király egész környezete abban a hitben élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik, s a királyéval egyesülten kivívja a diadalt: ezáltal úrrá teszi magát az egész ország fölött. S bár siettették volna hát a fegyverek összemérkőzését. Még Szolimán túl volt a Dráván: hét nap kellett neki, amíg hidat veretett, s nagy tömeg hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hídon. Ez átjövetelnél kemény harcot lehetett volna vívni ellenében. De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymás közötti civakodással. Mindenki más haditervet ajánlott, s efölött úgy összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király környezőit, hogy rajtuk rontanak, s felkoncolják őket. A magyar sereg abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. – Aztán duzzogva vonta magát egyik erre, másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között. „Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha még tízannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze.” Egy felhő takarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a Dráván. Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak, hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán prímással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf hadainak megérkezését; a harmadik, ahol a király és a kalandosok voltak, visszavonulást ajánlott. Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg kell ütközni Szolimánnal. – Mennyiből áll a mi haderőnk? – kérdezé a király. – Lehet huszonhétezer ember, s abból húszezer derék lovas vitéz, a gyalogság nálunk nem vet számot. – S mennyi a szultán hadserege? – Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harcoló serege nem lesz több hetvenezernél. – Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a különbség a pattantyússágunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyúnk van, a töröknek háromszáz. – Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a gyors támadás rohamában fekszik, s ennek a sikerére a fejemet teszem. Keresztültörjük a török hadat, s akkor az baromsokasága által jut veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; ahogy szökevények által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyúsok látják el, akiket fogolyképpen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra. Ezek megizenték nekünk, hogy amint meglátják a mi csapatainkat, egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat. S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek, hogy írmagot sem hagynak a törökből, amilyen veszett jókedvükben vannak! A haditanács elhatározta az ütközetbe menést. Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a brandenburgi őrgróf morváira, akik mind sietve közelednek már. A diadal babérait ők egyedül akarják letépni. A tűz elterjedt valamennyi vitéz szívére. Mind hősnek érezte magát. Csak a fiatal, gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferenc, tartá meg tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak: „Mármost küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a pápát, hogy azt a napot, amelyen megütközünk, Pál barát és a húszezer magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe. „ Az a nap volt Szent János fővételének napja… Fatális nap Magyarország történetében! Három év előtt ugyanezen napon esett el Belgrád. Ez még csak intés volt az Isten kezétől. Még volt idő az intést átérteni; magába térni, felkészülni. Soha senki sem hallgatott rá. Most aztán következett a második lesújtás, ugyanazon napon. Ugyanattól a kéztől. A magyarok Istene megharagudott ránk. „Ez a nemzet éltet nem érdemel! – Egy új magyar nemzetet kell a helyébe teremteni!” Senki sem akarta már bevenni az okos szót. Voltak idegenek a magyar táborban, akik már forogtak nagy hadjáratokban, Gnojenszky Lénárd, a lengyel dandár vezére, azután Schlick István, a morva hadcsapatok ezredese. Gnojenszky azt javasolta, hogy a táborral együtt járó kocsikból szekérsáncot kell alakítani, amely mögött a gyaloglövészek az ellenség oldaltámadását visszaverhetik. Schlick azt a tanácsot adta, hogy a Mohácstól jobbra elnyúló magas dombokat foglalja el a magyar deréksereg, ahonnan ágyútelepeivel az ellenség támadását könnyen visszaverheti. Nem fogadták meg a tanácsaikat: a csatatért uraló dombokat őrizetlen hagyták. S azok mögött gyülekezett Szolimán tábora. Az ütközetet sürgette mindenki. Mégpedig ott a síkon. Mi történjék a királlyal? Brodarics azt kívánta, hogy a királyt egy ezred válogatott lovassal állítsák a tábor szélére, ahonnan balsiker esetén elmenekülhet. A vezérek nem engedték ezt. A királynak ott kell lenni a sereg közepén, hogy mindenki láthassa, s lelkesüljön a láttára. A kalandosok közül a kis Héderváry Lőrinc ajánlkozott rá, hogy ő fölveszi a király páncélját, sisakját, s a király helyett fog szerepelni. Ezt sem fogadták el. Ki talál sülni a kegyes csalás, s ez nagy elkeseredést fog támasztani. Végre azt határozták el, hogy ezer vértes vitézt állítanak a király mellé, akinek a személyét a legderekabb vitézek, Ráskay Gáspár, Török Bálint, Kállay János fogják megvédelmezni. S ezzel azután megállapították a csatarendet; a számra csekély magyar sereget hosszú vonalban elnyújtva, hogy az ellenség túl ne szárnyalhassa. A sereg két osztályra volt szakítva, középen egy puskalövésnyi széles hézagot engedve. A homlokzaton voltak felállítva az ágyúk egy tömegben. A két szárnyon levő lovasságnak semmi szüksége sem volt ágyúkra. A királyt az utószakaszban helyezték el, ott voltak az esztergomi prímáson kívül a zágrábi, nagyváradi, pécsi, szerémi, zárai, boszniai püspökök is. Mintha valami requiemre készülnének. A királyi udvar mögött állt még Drághfy, az ország zászlójával, Ráskay vértes lovasai közepett. Gyönyörű, derült hajnallal kezdődött a nap, mely a magyar ezredeket hadirendbe fölállítva látta. Báthory István nádor a királyt körülhordozá a csapatok arcvonalai előtt, s beszédet tartott a nemesekhez: – Íme, a király itt van közöttünk. Minden veszélyt megoszt velünk, még a halálra is kész a hazáért, a keresztény vallásért és a ti feleségeitek, gyermekeitek megvédelmezéseért. Ti is küzdeni fogtok a királyért, úgy, ahogy férfiak, ahogy magyarok küzdeni szoktak. Az ellenség, aki reánk jön, ugyanaz, akit apáink annyiszor összetiportak, magunk is sokszor megvertünk. Ismerjük, nem rettegünk a nagy számától. Az a magyar jelszó, hogy az ellenséget nem mérjük singgel, ha óriás; nem számláljuk, ha sokaság; hanem előbb levágjuk, azután mérjük meg, azután számoljuk meg. Lelkesedést költött mind a beszéd, mind a király megjelenése. A többi vezérek is ott nyargalásztak a hadsorok előtt, s lelkesíték a csapatokat. Azonban az ellenség nem akart mutatkozni sehol. Miért nem mentek hát ők eléje? Miért nem foglalták el a halmokat, melyek köztük és Szolimán között elnyúltak? Megfoghatatlan ez! Ha oly türelmetlenül kívánták a megütközést, mért nem kezdték meg ők a támadást? Ha abban bíztak, hogy a magyar taktika a gyors rohamra van számítva, minek vesztegeltek egy álló helyben hajnaltól délig? Miért nem küldték előre legalább kémszemlére a rendetlen mezei lovasságukat, Szerecsen íjászait? Várták, hogy Szolimán támadjon. A török vezéreknek aztán volt haditervük. Amint délben Szolimán hadvezérei élén fellovagolt a Szentpéter-magaslatra, ott látta lenn a síkon a harcrendbe állított magyar tábort. Megszámlálhatta az ezredeiket, végigtekinthette az egész csatatervüket. Itt leszállt lováról, s imádkozott Allahhoz: „Allah, segíts! Nálad az erő és hatalom; tőled jön oltalom és segítség! Allah, vezesd diadalra Mohamed hű népét!” Arcán könny csorgott végig az áhítattól. Vezérei és harcosai szintén leszálltak a nyeregből s arccal a földre veték magukat a diadalért imádkozva. Azzal ismét lovaikra szöktek a harcosok, s megindíták a dandáraikat. Az előhadat vezette Ibrahim nagyvezér a ruméliai ezredekkel, a másodhadat Behram basa az anatóliaiakkal. Ezek mögött jött a szultán, testőreitől s a puskás janicsároktól környezve. A janicsárok hada előtt volt felállítva az ágyúk tömege. Négyszáz ágyú egy vonalban, láncokkal egymáshoz kapcsolva. A török hadsereg még mindig nem támadott. Kiszámított tervből tette. Egy nagy lovas hadtest, Bali bég vezénylete alatt a várakozás óráiban megkerülte a magyar hadsereg állását a jobbszárnyon. A magyar sereg abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik, s elfogják ütközet nélkül. Az égen vészterhes felhők emelkedtek a keleti láthatáron, a gomolygó hófehér fellegekben cikázó villámok dörgése kezdett a távolban hallatszani. Az égiek is beleszólnak a földiek harcába. Délután három órakor a mohácsi völgyből előbukkanó szpáhik sisakjai jelenték, hogy oldalt jobb felül jön erős támadás. Jó lett volna most, ha a lengyel tanácsolta szekérsánc fel lett volna állítva. Abból vissza lehetett volna verni az oldaltámadást. Tomory Pál rögtön észrevette a veszélyt, s vágtatott a király osztályához. Tartalékseregről nem volt gondoskodva. Egyedül a király védelmére rendelt vértesek, Ráskay alatt, voltak a hadrend megbontása nélkül Bali bég ellen küldhetők. A király parancsot adott Ráskaynak, hogy siessen az ezredével a támadást visszaverni. Ezer emberrel negyvenezret! – Most már csak a döntő roham segít! – kiálta Tomory, s azzal a maga táborába lovagolva, megfúvatta a tárogatókat a hadközépen, erre megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben. „Jézus! Jézus! Jézus!” Ekkor tették föl a király fejére az ezüstsisakot. A szemtanú krónikás feljegyzé, hogy a király arca halálsápadtra vált, midőn a sisakot a fejére csatolták. Az égzengést túldörögte a vágtató paripák robaja, az ádáz csatakiáltás. Őrültség volt, amit a magyar e napon tett; de a hősi szívnek dicsőséges próbája. Tízszerte erősebb ellenségnek, halállal dacoló, sorssal nem alkuvó szemben támadása. Csak egyszer lőtték ki a magyarok ágyúikat: azontúl a kardjukra bízták a harci munkát. A trombiták riadójára a magyar hadsereg balszárnya Perényi Péter vezénylete alatt, a dereka Tomory Pállal az élén vágtató rohamban zúdult Ibrahim nagyvezér ruméliai hadseregére, s az elszánt rohamban keresztültörte annak arcvonalát, s dühös kardviadallal megfutamítá a török sereget, hanyatt-homlok Behram basa anatóliai seregére vetve azt. A kezdet szerencsés volt, s Tomory hadvezéri tehetségének becsületére válik. Ő egyenlő erővel támadta meg a törők tábornak egyes hadosztályát, s azt letörte. A törökök még nem használták roppant tömegű tüzérségüket. Az ő ágyúik a lovas hadrend mögött voltak felállítva. A ruméliai hadsereg megbontása a török hadderekat is veszélybe hozta. Ekkor Báthory Endre odavágtat a királyhoz. – Mienk a győzelem! Velünk az Isten! A villámok már ott nyilaztak az elborult égen. Ekkor a király is megfúvatja a trombitákat, s a második hadosztállyal megrohanja a szultán anatóliai hadseregét. A krónikaírónak káprázott a szeme, amikor e válságos percek történetét maga előtt látta. Azt mondja, hogy az anatóliai hadsereg a király hadosztályának rohama előtt hirtelen kétfelé kanyarodott, eltakarodva a négyszáz ágyú elől. Ez lehetetlenség. Hadászatilag éppen úgy lehetetlenség, mint lélektanilag. Hadi szempontbul esztelenség az ágyútelepeket fedezet nélkül hagyni; lélektanilag is lehetetlen, mert a támadó ellenség rohama előtti félrevonulás okvetlenül futássá fajul el, s akkor a támadó fél ezt a futó ellenséget fogja aprítani, aki a hátát mutatja előtte. De megcáfolja ezt az egész harc lefolyása. A király az első sorban vágtatott, testőreitől és a kalandosok csapatától környezve. Fel van róla jegyezve, hogy vitézül harcolt, s harc közben sebet kapott. Tehát ellenséges csapatnak kellett előtte lenni, oly tömegben, hogy őrá is jusson egy ellenfél, akivel férfi férfi ellen összecsapjon. Itt kapta a sebet. De ellenfele meghalt. Czettricz Ulrik, udvari tiszt, látva, hogy a király sebet kapott, megragadta lovának a zabláját, s erővel tartá őt vissza a továbbrohanástól. De a kalandosok vértescsapatja tovább tört előre, maga előtt hajtva az ágyúk felé a megfordított ellenséget. E válságos pillanatban adá a parancsot Behram basa a tüzéreknek, hogy süssék ki egyszerre az ágyúikat, nem törődve vele, hogy kit ér a golyó: törököt-e, vagy magyart? A négyszáz ágyú bömbölése: a pokolbeli tűzláng lobbanása eldönté a harc sorsát. Vonagló testhalmok, ló, ember, összekeverve, jelölték a csatatért. A hátul jövő csapatok megriadtak. De a kalandosok csapatja még az ágyúk során is keresztültört: leaprítva a pattantyúsokat, s egyenesen a szultán felé rohant. Még a szultán testőrlovasságával is viadalba eredtek. Csoda harc volt az! A nemes vitézségnek felséges költeménye. Még harminchárman voltak, amikor a szultán testőrcsapatján keresztültörtek. Maga Szolimán is kénytelen volt kardot rántani feje védelmére. Ekkor a gyalog janicsárok veték magukat a hős ifjak elé, s széles pallosaikkal elvagdalták a paripák lábainak inait: a lovagok földre buktak, s ott elnyomatva, összeapríttattak. Egy másik csapat a török hadrenden áttörve, egész a tevék táboráig hatolt előre, azt pedig Bali bég ezredei fogták hátba, és lemészárolták. Bali bég oldaltámadása fejezte be a katasztrófát. A török ágyúk, s a janicsárok puskái még egyszer dördültek el a felbomlott magyar hadseregre. Ekkor az „Úr” közbeszólott. Az égi tűzsugár oda csapott le a harcolók közé, túlharsogva az ágyúdörgést, s a szakadó zápor kioltá a tüzérek kanócait. Az égből aláomló felhőszakadás eltakart törököt, magyart egyaránt, a dühöngő vihar kicsavarta a kezekből a zászlókat. Futott, aki még futhatott, a villámlobbanásnál keresve az utat, s út helyett záporpatakokat talált mindenütt. A tomboló zivatarban a győztes török had felhagyott az üldözéssel. Kit is üldözött volna még? Húszezer magyar holtteste fedte a mohácsi síkot. Elhullottak a fővezérek, Tomory Pál, Zápolya György, Szalkán László, a prímás, s vele együtt öt főpap, köztük a tréfálkozó jós, Perényi Ferenc és ötszáz főnemes. – A magyar nemzet színe, virága le volt aratva. A menekülők közt volt a király is. Udvarnoka, Czettricz Ulrik vezette a futását. A budai útra törekedtek kijutni. Útjokban volt a Csele patak. – Egy hitvány csermely rendes időben; most a felhőszakadástól megdagadt rohanó ár. Czettricz Ulrik nekivágtatott az árnak (a hidat elszakította már a víz), s ő maga szerencsésen kikaptatott a túlsó partra. A királynak a paripája azonban elhibázta az ugrást, s a meredek partról hanyatt vágódott vissza, maga alá temetve a királyt, aki nehéz fegyverzetében nem tudott a lova alól kiszabadulni, ott veszett a rohanó árban.
XXVII. FEJEZET • A királyhalál legendája
|
|
|
|
Írj!
WebDesign: www.cassaauditor.hu
|
|
|
